Az ünneplés és a gyász napja, amikor a néma könnyektől a hangos zokogásig
utat törhet magának az emlékezés, a fájdalom. A novemberi hideg csendben
mintha csak megelevenednének Ady Endre fájóan szép sorai:
Ó hányszor kell a sírra néznünk, Hogy vigasztaljuk önmagunk,
Dobjuk el a tettető álcát: Ma ünnep van, ma sírhatunk. / Ady: Halottak napján /
Reményik Sándor: Halotti beszéd a hulló leveleknek
Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép, igaz-magunk.
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk
S ha alászállunk, vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,
Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk:
Zuzmara csillog rajtunk: hermelin.
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk?
Ha végre földanyánk része leszünk,
Ott is szépek leszünk.
Ott is szépek leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim:
Az erdőn kívül lenni,
Otthontalannak, hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg utcakövén
A széltől sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni.
Árvaság csak ez az egy van, feleim.
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
